Mi az első dolog, ami eszébe jut, ha Magyarországgal kapcsolatban emlegetni hallja, hogy nemzeti park? Hát persze, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park, nem is lehetne ez másképp, hiszen a Hortobágyi Nemzeti Park volt hazánk első nemzeti parkja, és mindmáig a legnagyobb nemzeti parkunk is. A hortobágyi területen 1973-ben alakítottak ki nemzeti parkot, ami akkor még csak 52 ezer hektáros volt, napjainkra viszont már a folyamatos bővítéseknek és összevonásoknak köszönhetően több mint 82 ezer hektárnyi területet foglal magába. Az UNESCO világörökség bizottsága aztán 1999. december elsején vette fel a világörökségi listájára (az akkori, 74,820 hektárnyi területével).
A Hortobágyi Nemzeti Park rendeltetésével kapcsolatban viszonylag határozott kisokost állítottak össze, ami röviden valahogy így hangzik: a park védje és fejlessze a puszta jellegzetes természeti értékeit! Őrizze a Hortobágy saját pusztai tájképét, növény- és állatvilágát! Biztosítsa a Hortobágy különleges madárvilágának háborítatlan fészekélést és vonulását! Természetes körülmények között, hiteles formában őrizze és mutassa be a hagyományos pusztai életformát, a kiveszőben lévő, ősi magyar állatfajtákat és a Hortobágy kulturális értékeit, történelmi emlékeit, tekintettel ezek kiemelkedő hazai és nemzetközi jelentőségére. És, hogy miért fontos ez, és miért érdemes kiemelni?
Hát azért, mert csak nagyon kicsin múlott, hogy a hortobágyi puszta nem semmisült meg, miután az 1949-es államosítást során elvették Debrecentől. A Hortobágyi Állami Gazdaság a puszta minden négyzetméterét ki akarta zsigerelni. Többek között próbálkoztak itt rizs- és gyapottermesztéssel, sőt gumipitypang termesztésével is. A korábban jó minőségű legelőket megkaszálták, és ahogy ilyenkor lenni szokott, új állatokat is hoztak. A szürke marha helyett például az Amerikából behozott hereford marhákat igyekeztek meghonosítani, amik borotvaként nyírták le a mezőket. Az izgalmas madárvilágra pedig libával mértek csapást.
Azt pedig akár egy hosszú felsorolással is könnyedén lehetne érzékeltetni, miért is olyan különleges ez a vidék, és miért lett volna olyan hatalmas kár, ha veszni hagyták volna. A Hortobágyon mozaikosan váltakoznak a löszhátak, a szikes puszták, a mocsarak, a folyók és ártereik, mindenféle csatornák és halastavak, és itt vannak még az egykori rizses, liba- és kacsatelepek nyomai is. Ezeken a területeken pedig már-már megszámlálhatatlan számú madár él, akik közül nem egy fajt (mint például a havasi lilét) csak itt lehet már a kontinensen megtalálni. Csak a löszhátakon olyan madarakat lehet bukkannak fel, mint a gólya, a kék vércse vagy a kerecsensólyom és a parlagi sas.
A park ennek megfelelően bőven szolgál látnivalóval és programmal a gémeskutakon, kilenclyukú hídon és a csárdákon kívül is, ha netán valaki azzal állna elő, mégis mit kezdjen magával a kietlen pusztában, ahol már emberemlékezet óta nem él szinte senki. A Pusztai Állatparkot például pont azért hozták létre 1997-ben, hogy bemutassa régi magyar házi állatainkat, és hogy elősegítse ezen fajták fenntartását és népszerűsítését. Itt mindenki - fiatal és idős - megismerkedhet a parlagi kecskékkel és szamarakkal, racka juhokkal, erdélyi kopasznyakú tyúkokkal, lovakkal, dagonyázó bivalyokkal és óriás nyulakkal. Nem csoda, hogy kialakítottak állatsimogatót is.
A környék másik érdekes látnivalója az 1999 szeptemberében létrehozott, nonprofit Madárkórház, ami pontosan az, aminek a neve alapján gondolja az ember. Évente több száz védett madár ingyenes kezelését végzik. A Madárkórház meglátogatása az egyik legbiztosabb módja annak, ha valaki különleges madarakkal, mondjuk réti sasokkal szeretne találkozni. A Madárkórház egyszerre turisztikai látványosság, és valami különleges hely, ahol az állatbarátok és természetkedvelők tovább mélyíthetik a kapcsolatukat a minket (egykor) körbevevő világgal. A műtőkbe és a laborba ugyan higiéniai okokból érthetően nem lehet bemenni, a kórház páciensei a röpdékben nyugodtan megtekinthetőek.
Azért nem árt persze, ha néhány szóval többet is mondunk az ember jelenlétéről, szerencsére ugyanis nem csak rombolni tudott itt. A gémeskutak és csárdákon kívül például vannak ám még itt furcsa buckák is, hogy megtörjék a puszta végtelen horizontját. Ezek a kurgánok, azaz temetkezési halmok, amik több méter magasak is lehetnek, és amik azt bizonyítják, hogy főként a réz- és bronzkorban már éltek itt emberek. A középkorban aztán már ritkán lakták a pusztát, a 16. századra pedig vélhetően szinte teljesen lakatlanná vált - csak a pásztorok járhatták a mezőket. Az itt keresztülvezető kereskedelmi útvonalak mentén viszont 10-12 kilométerenként megjelentek a kultúrtájra oly jellemző csárdák. A kereskedelmi útvonalak kialakulása tette nélkülözhetetlennél a hidak megépítését is, amik közül a leghíresebbet, ami a Hortobágy egyik szimbóluma is lett, a kilenclyukú hidat 1833-ban építették.
